Még a városban kaptunk tippet, hogy hova menjünk kempingbe, és majdnem elsőre meg is találtuk, mentségünkre legyen, hogy az autó és a GPS valamiért nem igazán akartak együttműködni, azaz nem töltötte, és nagyon hamar sikítozni kezdett, hogy ez igy neki nem jó. Mondjuk lehet, hogy azzal sem találtuk volna meg gyorsabban, mert a cím kb olyasmi volt, hogy a falutábla melletti görbe fa után kettővel. Meg az is, hogy már annyira nagyon szerettünk volna odaérni, és ehhez képest szinte végig (úgy negyven kilométert) ötvennel kellett menni. Ötvennel. Kétsávos úton. És nem mérfölddel. Szörnyű volt.
De aztán megérkeztünk, és akkor jött az igazi móka, hogy akkor verjük fel a sátrakat. A betonba. Mert szerintem Szardínián idén még nem esett, vagy ha igen, akkor az csak segített, hogy ezt az állagú talajt hozza létre, de a cövekeink (amik ugye itt a másik szigeten tökéletesen működnek) azt csinálták, hogy beleügyeskedtünk belőlük úgy egy centit (lehet, hogy másfelet) a földbe, és annyi. Se előre, se hátra. Persze ezt sem ám csak úgy, hanem őseinktől örökölt hihetetlen leleményességgel, pattintott kőszerszámokkal. Vagy legalábbis az alumíniumcövekkel való találkozás után már pattintottak voltak. És persze röhögtünk magunkon, meg közben negyven fok volt, és folyt rólunk a kosz, és végül a tizenkét cövekből asszem négyet raktunk le úgy-ahogy.
Eddigre már délután volt, de nembaj, végrevégre, mindjártmindjárt, csak kétszáz méter, idelátszik. Hurrá tenger, hurrá nyaralunk!
No comments:
Post a Comment