VP itt volt/van nálunk a hétvégére, és ugye mikor látogató van, akkor erősebb a nyomás, hogy menjünk valamerre. És ismerjük Petit, szóval menjünk a természetbe. Kérdeztem Szabinát, van-e kedve csatlakozni, és hogy ő merre menne kirándulni, mert van pár ötletem, de segítsen - hegy, erdő, tengerpart? Erre rávágta, hogy legjobban úgy szeretné, hogy megyünk-megyünk az erdőben, és kijutunk a tengerpartra. Mondtam, hogy ezt nem tudom megígérni, de akkor majd lesznek ilyen kopár, bokros dombok, meg tenger, és elindultunk Exmoorba. Egyszer régen voltunk már itt a
nemzeti parkban, de hát ugye mindig vannak új felfedeznivalók. Autóztunk jó sokat, és a fiúk útközben a bárányivás továbbfejlesztett változatát játszották, ami abból áll, hogy b betűs állatokat sorolnak, és minden újat megünnepelnek egy korty sörrel. A benevér, bedve és a buma nem ér. Gondolhatjátok, hogy kellemes hangulatban telt az odaút.
A kinézett ösvényt persze nem találtuk meg, vagyis elindultunk rajta, és valahogy szokás szerint eltévedtünk. Kikötöttünk egy farmon, átvágtunk néhány kerítésen, de persze minden jó, ha a vége jó, mert így találtunk egy mesebeli kis patakot, amit követve szépen lejutottunk a tengerpartra. És a végén pont úgy lett, mint Szabina megálmodta: a hatalmas fák között láttuk meg a tengert. Azt is imádom, hogy nincs két egyforma tengerpart. Voltunk már homokoson, meg nagy szikláson, de itt meg ilyen nagy gömbölyű kavicsok voltak (kb olyan, mint Pucol-ban Valencia mellett), meg kis vízesés.
Láttunk még lámákat is, meg végül vissza kellett másznunk fel a hegyre a parkolóhoz, és akkor tűnt fel igazán a háromszáz méter szintkülönbség. Hazafelé kocsmakaja, ami után negyed órával a fiúk már édesen aludtak a hátsó ülésen.
