a törvényszerűségekről

Múlt hétvégén itt volt nálunk VP Amszterdamból (mert ő olyan, hogy csak úgy utazgat, és szerencséjére nem ő fizeti), és a fiúk elmentek szörfözni, én meg nem, mert mindenféle dolgokat csináltam itthon. És nem volt olyan kifejezetten hűdemilyen idő, Z mégis borzasztóan leégett. Aztán egész héten hét hetedhétágra sütött a nap, és én már nem bírtam magammal, hogy menjünkmenjünk, legyen nap, legyen víz, legyen olvasás a kockás takarón, legyen barnaság. És elindultunk a bristoli napsütésben Dorsetbe, a tengerpartra (ja mert a helyi napsütés nem elég jó nekem). És nagyon jót autóztunk, szólt az összes kedvencünk, énekeltünk; útközben vettünk új frizbit a nosztalgiafrizbi helyett, meg nektarint, meg banánt; aztán leparkoltunk, lementünk a partra, megmásztunk egy kis dombot, és találtuk ezt:

Kicsi zöld lagúna, barlangokkal, alagutakkal. Kockáspléd le, könyv elő, keksz elő... na és akkor jött a KÖD. Nagybetűsen. És fogta, és szépen beosont a tenger felől, és átmászott a sziklákon, meg a dombon, és beterített mindent. Mi meg persze csak röhögni tudtunk magunkon meg az egész helyzeten. Hideg nem volt, elheverésztünk meg olvasgattunk; ettünk fisendcsipszet... aztán délután hazamentünk. Pedig még sátorral is készültünk, hogy ha esetleg úgy gondolnánk, akkor maradhassunk. Ehh, mindegy.

Persze Z a ködön keresztül is leégett. De ami ennél is viccesebb: a parttól kb öt mérföldre már újból sütött a nap.