rocky road to dublin

Az egész úgy kezdődött, hogy pénteken munka után reptér, várakozás, 50 perc, és hurrá Dublin. Az 50 perc különben nem tudom, hogy tényleg annyi volt-e, nekünk nem tűnt annyinak. Biztos közrejátszott, hogy mindketten olvastunk (én Shining-Ragyogást, Z meg a Zsókától kölcsönkapott új Philip Pullman könyvet), de gyakorlatilag bekapcsoltuk az öveket, felszálltunk, kialudt az övbekapcsolós lámpa, a stewardessek végigszaladtak a kötelező kiskocsival, valamit mormogott a kapitány és leszálltunk. Vagy valami olyasmi. Lepattogtunk. Még sose volt ilyen zötyögős érkezésünk.

Már előre kinéztem, hogyan jutunk el a hostelbe, melyik buszra kell felszállni meg ilyenek, busz meg is van, annyira jók vagyunk - épp csak a leírást nem olvastam el rendesen, hogy hol is kell leszállni. Szóval leszálltunk valahol, és kiderült, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahol gondoltuk, hogy vagyunk.

Akkor séta. Éjfélkor. Keresztül a városon.

A hidegtől eltekintve tök jó volt különben, hihetetlen nyüzsgés, rengeteg ember, hatalmas éjszakai élet az utcákon, nagyon tetszett, de már ennyire az elején megállapítottuk, mennyire más, mint Bristol, hogy mennyire látszik, hogy ez egy főváros:

* rengeteg szemét az utcán
* nagyon sok hajléktalan az utcán (és köztük nagyon sok fiatal)
* és a közlekedés egy bolondokháza.

Az autók száguldoznak, a közlekedési lámpák tök hülyén vannak beállítva, ezért a gyalogosok folyton pirosban mászkálnak (nem úgy, mint itt, hogy megnyomod és zöld lesz), az autósok meg egyáltalán nem figyelnek rájuk (olyan nincs, hogy ha gyalogos a zebrán, akkor elengedi. fuss.).
Viszont fényes, és csillogó, és nagyváros (legalábbis a sötétben így látszott).