Debeoptuk! Ahogy Leni kollégánk mondta volt, amikor beléhasított a tudat, hogy az MKT évzáró ülésére késve ért oda. Szerencsére hangosan mondta. NagyNyúl égett, mi meg röhögtünk.
/Áldozzunk, feleim, a nagy INTERNET oltárán apropó, hogy lehetővé tette számomra hogy blogunkra írjak vala. Mákja van a tetünek, mert még 10 másodperc várakozás és magát a routert áldoztam volna./
Szerdán ugyanis elmentünk autót nézni.
Szép helyen volt az autó, alig 60 kilométerre volt a hely Bristoltól. Alig másfél óra volt az út odáig. Alig két és fél vissza. Odafelé azért, mert eltévedtünk. Visszafelé azért, mert egy különös véletlen folytán találtunk egy utat, ami pont visszahozott Bristolba. Amiről már csak egy helyen kellett letérni. Majd visszafordulni arra az útra, ami visszavitt egy másikra, ahol tulajdonképpen már előbb le kellett volna térni, és ami aztán egyenesen Bristolig hoz. Illetve az pont nem, mert az le van zárva, de a sárga táblán ki van írva az út, ami visszavisz egy másik pontjára az előző útnak... remélem, érzitek. Odafelé szépen kikerültem egy villámnyulat, majd mikor megállt, hátranézett, és integetettünk egymásnak, egy halálsikoly darabokra tépte az idillt: Viki rájött a nyúlra. Természetesen túlreagáltam, mint az élet minden egyéb aspektusát. A verda szerencsére picit alulkormányzott, így ellenállt, és megúsztuk az árkot.
Visszafelé Viki szólt, hogy nem lát ki. Hátrafelé. Szakadó esőben. ÉJSZAKA!!! Persze azonnal elmélyülten kerestem a hátsóablaktörlést. A motoros az út szélén állt, és villogott. Viki kórust üvöltött a Sikeszékkel (elnyomva a motor kellemes duruzsát, és a zivatar égrengető morajlásait), én pedig belekapaszkodtam a kormányba (szerencsére alulkormányzott, mi?), és a motoros megúszta. Aztán hazapöfögött, és még aznap éjjel csendben eladta a motort az ebayen. Végül találtunk egy utat, amiről fogalmunk nem volt, hogy hova visz (az persze egyenesen hazahozott), és megszomjazván megálltunk egy kútnál. Siki közölte a két arabbal (éppen zártak), hogy most pedig elvisszük a vizet. Komolyan gondolhatták, mert mindössze két fontért elhoztuk a fél boltot. Megköszöntük a kedvességüket, és a Siki hálánk jeléül szó nélkül telibebrunzolta a fenyőt a bejárat mellett pár méterrel. Az arabok ezt sem értették, úgyhogy mosolyogtak tovább, mi pedig igyekeztünk haza.
Az autót végül nem vették meg Sikiék, mert egy fapados, visszapörgetett, törött-kikalapált ócska Polo volt, olyan zöld színben, mint egy levelibéka hasmenése. Mindegy, legalább megnéztük fél angliát. Szakadó esőben. Éjszaka.
De már elvileg vettek autót azóta de már. Elvileg. Corsa. Vauxhall. Állítólag nem néz ki jól. De Corsa, olyan rossz nem lehet.
Egyébként az utolsó mondat 20 perccel később írtam, mert valami atomanti havonta felgyújtja itt a konyhát, és mindenkit kizavarnak.
/Áldozzunk, feleim, a nagy INTERNET oltárán apropó, hogy lehetővé tette számomra hogy blogunkra írjak vala. Mákja van a tetünek, mert még 10 másodperc várakozás és magát a routert áldoztam volna./
Szerdán ugyanis elmentünk autót nézni.
Szép helyen volt az autó, alig 60 kilométerre volt a hely Bristoltól. Alig másfél óra volt az út odáig. Alig két és fél vissza. Odafelé azért, mert eltévedtünk. Visszafelé azért, mert egy különös véletlen folytán találtunk egy utat, ami pont visszahozott Bristolba. Amiről már csak egy helyen kellett letérni. Majd visszafordulni arra az útra, ami visszavitt egy másikra, ahol tulajdonképpen már előbb le kellett volna térni, és ami aztán egyenesen Bristolig hoz. Illetve az pont nem, mert az le van zárva, de a sárga táblán ki van írva az út, ami visszavisz egy másik pontjára az előző útnak... remélem, érzitek. Odafelé szépen kikerültem egy villámnyulat, majd mikor megállt, hátranézett, és integetettünk egymásnak, egy halálsikoly darabokra tépte az idillt: Viki rájött a nyúlra. Természetesen túlreagáltam, mint az élet minden egyéb aspektusát. A verda szerencsére picit alulkormányzott, így ellenállt, és megúsztuk az árkot.
Visszafelé Viki szólt, hogy nem lát ki. Hátrafelé. Szakadó esőben. ÉJSZAKA!!! Persze azonnal elmélyülten kerestem a hátsóablaktörlést. A motoros az út szélén állt, és villogott. Viki kórust üvöltött a Sikeszékkel (elnyomva a motor kellemes duruzsát, és a zivatar égrengető morajlásait), én pedig belekapaszkodtam a kormányba (szerencsére alulkormányzott, mi?), és a motoros megúszta. Aztán hazapöfögött, és még aznap éjjel csendben eladta a motort az ebayen. Végül találtunk egy utat, amiről fogalmunk nem volt, hogy hova visz (az persze egyenesen hazahozott), és megszomjazván megálltunk egy kútnál. Siki közölte a két arabbal (éppen zártak), hogy most pedig elvisszük a vizet. Komolyan gondolhatták, mert mindössze két fontért elhoztuk a fél boltot. Megköszöntük a kedvességüket, és a Siki hálánk jeléül szó nélkül telibebrunzolta a fenyőt a bejárat mellett pár méterrel. Az arabok ezt sem értették, úgyhogy mosolyogtak tovább, mi pedig igyekeztünk haza.
Az autót végül nem vették meg Sikiék, mert egy fapados, visszapörgetett, törött-kikalapált ócska Polo volt, olyan zöld színben, mint egy levelibéka hasmenése. Mindegy, legalább megnéztük fél angliát. Szakadó esőben. Éjszaka.
De már elvileg vettek autót azóta de már. Elvileg. Corsa. Vauxhall. Állítólag nem néz ki jól. De Corsa, olyan rossz nem lehet.
Egyébként az utolsó mondat 20 perccel később írtam, mert valami atomanti havonta felgyújtja itt a konyhát, és mindenkit kizavarnak.