Az ember apró. A tükörben mindig nagynak látszik, mint tortából az utolsó falat, mint gyermek a mérlegen, mint az öntudat, melyet ezer apró hang éltet bennem, s melyből hiányzik a hang. A hang, mely néha eljő, s az ember egyszerre törpe lesz, és artikulál, de éneke messze átüvölti a változás jeges fuvallatát, s a törekvő csendet, mely napról napra teret nyer magának szürke magányunk sárguló térképén. Az ember tehát kicsi, hat ember még kisebb, és félelmetes erővel bír a gondolat, mely egy emelvényről a sűrű tömegen át a szívekig ily könnyedén utat talál.
A magaslatról a zenész szólt hozzánk elébb, majd a népszerűség, és - amint azt valaki olyan jól megfogalmazta volt - a műharcos, a populista, kommersz politikus. Mégsem hisz magában, mert falak visszhangozzák minden szavát. Mert hazugság minden, mert miért vagyunk itt, s bár anyám most nem mondta, én boldog voltam. Mert az igazság hamis arca tekint le rám, és bátortalan , üveges tekintete elhomályosul, midőn gondolatai felérik a valóság kamrájának legfelső polcait, s a fémdobozban maradi sütemény helyett súlyos érv lapul.
Mert ott voltunk, és elhittük. És mert nem mondta senki százezerszer, de mi együtt éreztük az éjszakát. És nem kiáltott senki farkast, és tudtuk, hogy a tömeg igazi ereje a mozdulatlanság, és a biztos tudat.
Mást vártam. Rosszabbat. Kevésbé átütőt. Mást kaptam. Jobbat. Ska-koncertet, Bob Marley szellemét, 50 percnyi ráadást, kifogyhatatlan energiát, és a zene feltétlen szeretetét. És örülök, hogy ott voltam, és életem eddigi egyik legjobb estéje volt.
Manu Chao @ Carling Academy, Bristol
