meseország

Loch Long - Argyll Forest Park

Továbbautóztunk, mert a terv szerint az éjszakát egy másik loch partján töltöttük (Long Loch, ami egy tengervizes loch különben). Persze jöttek a bonyodalmak, mert a kemping, amit ajánlottak, épp felújítás alatt volt, és nem üzemelt, és amit az építkezők javasoltak, arról kiderült, hogy valami klubtagság kéne hozzá. De persze minden jól sikerült a végére, lett kemping, felvertük a sátrakat, és még kirándultunk is. És kiderült, hogy tévedtem.

Mert Skócia igazából ZÖLD. És vizes. Akármerre néz, akármerre lép az ember, kis patakok csörgedeznek le a domboldalról. És fura, mert nem lesznek belőlük nagyobb patakok, hanem csak egyenes vonalban sietnek lefelé, ezernyi apró vízeséssel tarkítva. Sétálsz, és csobog a hegy. Meg csivitel, de ahhoz jobban hozzá vagyunk szokva. És vannak fenyők, lenyűgözően sok féle, és sok színben. Méregzöld, friss fűzöld, halvány olíva, ezüst, és még valami sárgás-barnás is, amit nem is teljesen értettem, mert ugye azt tanultuk, hogy a fenyő örökzöld, akkor hogyan? Pedig igen. És a tűlevele is mindnek más; van hosszú, rövid, egész tüskeszerű, és puha selymes, és van ami kis apró pamacsokban nőtt. És a mohák! Említettem már a mohákat? Abszolút érthető persze a rengeteg víz miatt, mégis elképeszti az embert (legalábbis engem), ahogy mindent beborít. Az összes fatörzsön, meg a fák között, és az út mellett se fű nő, hanem térdig érő moha. És persze ebből is számlálhatatlan féle-fajta, és persze mind gyönyörű. Mese. Nem is tudom, hogy írjam le. Mintha mindent beborítana egy zöld takaró. Vagy puha szőnyeg. És közben körülötted ugye csobognak a kis patakok, és háromlépésenként minivízesés.